kezdőlap | Médiaajánló | ufó-esetek | információk | elérhetőség | 4D movie | támogatók | ufó képek, illusztrációk

Éjféli "vacsoravendég" a csárdában

Az ember agresszív teremtmény, emellett sajnos meglehetősen pesszimista beállítottságú is. Amikor találkozik az ismeretlennel, első - és a legtöbb esetben minden józan mérlegelést megelőző - reagálása a bizalmatlanság, esetleg a veszélyérzet.
Valószínűleg minden ufókutató számára ismerős a következő kérdés: "és hogyan lehet elkerülni a találkozást, vagy ha ez nem megoldható, hogyan lehet ellenük védekezni?"
Tipikus példája ez annak, amikor az ismeretlent felruházzuk saját gyarló tulajdonságainkkal, személyiségjegyeinkkel.
Miért kellene védekezni valami, illetve valaki ellen, amiről/akiről még
azt sem tudjuk, vajon ártani, segíteni akar-e nekünk, esetleg csak megfigyel, "nézelődik"? Először talán ezt kellene kideríteni, nem?
Nagyon kevesen vannak, akik meg tudják őrizni lélekjelenlétüket annyira, hogy kommunikálni próbáljanak velük. Mint bebizonyosodott, a látogatók ilyenkor általában válaszolnak a legtöbb kérdésre; az, hogy később törlik a számunkra tulajdonképpen csak "levegőben lógó", gyakorlatilag hasznavehetetlen információkat, már más kérdés.

Visszatérő dilemma, vajon miért nem veszik fel az idegenek az emberiséggel a kapcsolatot. Az ufótémában több éve komoly kutatásokat végző szakemberek valószínűleg a szívükhöz fognak kapni a következő laikus, ám logikusnak tűnő következtetés hallatán: mert még közel sem vagyunk felkészülve, és igen valószínű, hogy egy effajta lépés soha nem látott méretű pánikba torkolna; az emberi faj jelentős része különböző okok miatt egész egyszerűen halálra rémülne.
"- A szívem egyre hevesebben kalapált. Az idő végtelennek tűnt, már éreztem, hogy teljesen elhagy az erőm és elájulok. Végső kétségbeesésemben rákiabáltam: Légy szíves, szólj hozzám, menj el, vagy csinálj valamit, mert nem látod, hogy meghalok a félelemtől!? Ekkor újra megszólalt a hang, és a következőt tudatta velem: nem mer semmit csinálni, mert attól fél, hogy ijedtemben szörnyet halok."
No, most képzeljük el az alábbi reakciót planetáris szinten. Az emberiség valószínűleg a génjeiben hordozza ezt a bizalmatlanságot és rémületet - és legalább ugyanennyien az agresszív reagálás hajlamát - az ismeretlennel szemben, hiszen őseink számára ezek még a túlélés lehetőségét biztosították egy tökéletesen ellenséges környezetben. A genetikai szinten bennünk gyökerező személyiségjegyeket nagyon nehéz "elnyomni", azonban a társadalmi és szociális környezet viselkedésmintáinak megváltoztatásával a következő generációk gondolkodása, "hozzáállása" nagyban befolyásolható lenne. Hogy mire gondolok? Néhány regényre, filmre, amelyben az agresszió helyett pl., a diplomácia, egymás iránti tolerancia, békés konfliktuskezelés játszaná a főszerepet - a Star Trek sci-fi sorozat már ebben a szellemben készült. Nem lenne ez olyan nehéz, hiszen attól, hogy valamiből pozitív szellemiséget tükröző információkat szerzünk, az még lehet szórakoztató. Csak esetleg nem termel annyi profitot...

Az idegenek évezredek óta szemmel tartják az embert. Vizsgálják az eltérített egyedeket, véleményem szerint fajunk genetikája réges-régen nyitott könyv előttük. Mi van akkor, ha csak arra várnak, hogy mi elkezdjük akarni a változást magunkban, elkezdjünk dolgozni ennek érdekében, s ők abban a pillanatban "besegítenek" valami módon a genetikai korrekcióba? Hiszen segíteni csak annak lehet, aki nem kapálózik kézzel-lábbal ez ellen... Van egy régi kínai mondás, amely így hangzik: jól gondold meg, hogy mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül...
Egy évekkel ezelőtti találkozás során elhangzott tanulságos mondat ébresztett rá arra, milyen szeszélyes és következetlen teremtménynek tarthatják az idegenek az embert:

" - Miért sikoltozol, hiszen te hívtál bennünket!?"

Nos, az Ufo-Controll Hálózat több mint egy évtizede gyűjti a találkozásokról szóló beszámolókat, így természetszerűleg van közöttük ilyen is, meg olyan is. Mint már említettem, a leggyakrabban felmerülő kérdés az, hogy mit csináljunk, ha elénk toppan egy idegen lény. Az elmúlt évek során igen érdekes megoldásokkal találkozhattunk: volt, aki csúzlival lőtt az előtte megjelenő lényre, más csak ráripakodott. A paletta tovább bővült egy újabb meglepő történettel.
F. Attila igazi sokoldalú ember. Több mint egy évtizede tanulmányozza a szanszkrit filozófiát, emellett régi dolgokat - edényeket, használati- és dísztárgyakat - gyűjt néprajzi múzeumot idéző otthonában. Motoros és sárkányrepülőgépeken 1300 órát töltött a levegőben teszt- és berepülőpilótaként, később a lovakkal, lósporttal kezdett foglalkozni; sikeres tevékenységét számtalan, tenyésztői és lovasversenyen nyert díj hitelesíti. Ám F.

Attila más szempontból is különleges egyéniségnek számít: apró gyermekkora óta történnek vele megmagyarázhatatlan események.

- A Berettyó partján nőttünk fel, gyakran játszottunk ott. Az alábbi eset is ott történt: éppen rám került a sor, hogy egy sárból épített kunyhót megvédjek az "ellenséges" csapat támadásaitól. Ahogy vártam, láttam, hogy a híd irányából jönnek valakik, de hogy kik, azt nem tudtam meghatározni. Megijedtem, mert biztos voltam abban, hogy ez nem az ellenséges gyerekcsapat, el akartam szaladni, de elestem. Máig emlékszem a rémületre, amellyel igyekeztem elmenekülni előlük. Felrohantam a töltésen, de a körülbelül 50 méterre lévő házunkat már nem értem el, ugyanis a titokzatos csoport elkapott. Ezután semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy otthon majdnem kikaptam, amiért sokáig elmaradtam. Kétszer is volt halálközeli élményem, alig egy évvel a fenti eseményeket követően.
- Fiatalkoromban még nem is értettem meg, milyen folyamatnak váltam részévé. Amikor azután felnőttem, figyelemmel kísértem Déry János műsorát, később először csak tanulmányozni kezdtem, majd komolyan elmélyedtem a szanszkrit filozófiában. Ezek segítettek abban, hogy megértsem mindazt, ami megtörtént velem.
F. Attila repülőorvosi vizsgálaton vett rész Budapesten, amikor újabb meglepetés érte: a koponyájáról készített röntgenfelvételeken különös eltérésre lettek figyelmesek.
- A Gyáli úton történt a vizsgálat, amely során több koponyaröntgent is készítettek. Miután ezeket megnézte az orvos, megkérdezte tőlem, hogy nem szokott-e fájni a fejem. Persze letagadtam, de az orvos csak kötötte az ebet a karóhoz, végül kiderült, miből jött rá - hiszen annak ellenére, hogy körömszakadtáig tiltakoztam, a fejem tényleg gyakran fájt. A felvételeken felfedezhető volt az egyik orrmelléküregemben egy borsószemnyi "lágyrészbenövés", ami időnként idegszálat nyomott; ez okozta a fejfájást. Természetesen azonnal műtétet javasolt, s én bele is egyeztem, hogy ezt a kinövést eltávolítsák. Egy ismerős orr-fül-gége sebésszel megbeszéltem az operáció időpontját, majd akkor annak rendje és módja szerint be is vonultam a kórházba. Bepakoltam az ágyra a holmimat, megtörtént az adminisztráció, kész voltam mindennel… s ekkor fogtam a táskámat, és habozás nélkül eljöttem. Fogalmam sincs, mi ösztönzött arra, hogy a szobatársak döbbent tekintetének kereszttüzében távozzam, de egy biztos, a műtét azóta sem történt meg...
A következő történet ismét egy találkozás emlékeit elevenít fel, már néhány évvel később.

- Az eset abban a csárdában történt, amelyet akkor üzemeltettünk. Úgy éjfél körül járt az idő, fogtam egy szelet kenyeret, egy pohár tejet, és leültem a kiadóablak kis pultjához. Innen egy folyosó vezetett az étterembe; a két helyiséget egy függöny választotta el, amely akkor este csak félig volt behúzva. Háttal ültem a folyosónak, eszegettem, amikor hirtelen azt éreztem, hogy valaki figyel. Megfordultam és a függöny felé néztem; bár az étteremben már nem volt világítás, a nagy üvegablakokon keresztül az utcáról szűrődött be annyi fény, hogy tisztán kivehetővé váljon minden. A tőlem mintegy hat méterre lévő ajtónyílásban egy alak állt és befelé nézett. Magasságra az álló ventillátorhoz hasonlított: mivel az éteremben is használtunk néha ilyet, legelőször azt hittem, azt látom. Azt már akkor sem tudtam elképzelni, vajon hogy került megszokott helyéről pont az ajtóhoz, ahol mindenkinek folyamatosan útban lett volna. Később ellenőriztem, ott állt a helyén, senki nem mozdította el. Ahogy jobban szemügyre vettem, világos lett számomra, hogy nem a ventillátor áll velem szemben, de még akkor sem voltam biztos benne, mit is látok. Jellegtelen, kerek feje volt, egyáltalán nem hasonlított emberre. Az, hogy esetleg egy ufonautával nézek farkasszemet, ekkor merült fel bennem először.
Abban a pillanatban, amikor rádöbben az ember, hogy ez élőlény, aki ott áll és bámul rá, rettenetesen kiszolgáltatottnak és védtelennek érzi magát és ösztönösen a védekezésre alkalmas eszközt kezdi keresni. Nem mondanám igazán félelemnek, inkább egy logikus reakciónak. Eszembe jutott, hogy a tálalópult túloldalán szerszámok hevernek, közöttük egy kalapács. Visszafordultam, és már emelkedtem fel, hogy benyúljak érte, ám az alak valószínűleg "kitalálta" a szándékomat. Ahogy előrehajoltam és emelni akartam a kezemet, egyre inkább nehezemre esett a mozgás, amikor pedig kinyitottam a számat, és kiabálni próbáltam Zsuzsinak, már egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Azt hiszem, az akkor átélt érzést talán leginkább egy műtét előtti altatáshoz lehetne hasonlítani; ahhoz a pillanathoz, amikor az ember átzuhan a semmibe...
Ezután a következő, amire emlékszem, hogy a szobában ülök az ágyon. Az első gondolatom az volt, hogy az egész csak álom volt, és megpróbáltam megfejteni a részleteit.
Miután rádöbbentem, hogy mindez valóban megtörtént, akkor ébresztettem fel Zsuzsit, aki mellettem feküdt. Mikor beszámoltam neki az eseményekről, ő csak csóválta a fejét, hogy ne ijesztgessem. Végül mégiscsak felkelt, kinézett az ajtón, majd kiment és akkor látta meg a letört kenyérdarabot és a tej maradékát. Azonmód ott voltak a pulton. Nem foglalkoztunk a dologgal tovább, nem tulajdonítottunk a történteknek különösebb jelentőséget. Egy hatása azonban kétségkívül volt az esetnek: eltelt körülbelül három hónap, és én egyre nagyobb félelmet éreztem. Nem tudom, mit művelnek az emberrel, de ezt a félelmet egyszerűen nem lehet legyőzni. A legdöbbenetesebb számomra talán az, hogy miközben én tipikus, egyetlen lehetséges emberi reakcióként a fizikai erőt akartam segítségül hívni, ő csak ott állt, meg sem mozdult, mégis egyetlen pillanatig sem volt esélyem ellene.
- Nagyon zaklatott állapotban volt, amikor felébresztett és elmesélte a történetet. - idézi vissza a hajnali órák emlékeit Zsuzsa, Attila élettársa.
- Bevallom, megijedtem, mert nem szokása kitalálni dolgokat. Képtelen voltam újra elaludni, ezért kimentem körülnézni. Láttam, hogy a vacsora maradékai ott hevernek, ez tökéletesen alátámasztotta az általa elmondottakat.
A másik tény, amely segített meggyőzni erről, az volt, hogy ha ő maga feküdt volna be az ágy belső felére, arra nekem, aki kívül fekszem, és elég éberen alszom, feltétlenül fel kellett volna ébrednem.
Semmi kétségem nem maradt. Elfogadom az ufók látogatásának lehetőségét, már csak azért is, mert egy alkalommal épp közösen észleltünk Attilával egy repülő csészealjat az égbolton, Békéscsaba felett. Akkor ezt többen is látták rajtunk kívül.