kezdőlap | Médiaajánló | ufó-esetek | információk | elérhetőség | 4D movie | támogatók | ufó képek, illusztrációk

Ufók a hegyvidéken

Az országot járó ufókutatót időről időre érik meglepetések. Olyan összefüggések, véletlen egybeesések tárulnak a szeme elé, amelyek teljesen valószerűtlennek tűnhetnek, és mégis léteznek...

- Az elmúlt 12 év során az Ufo-Controll Hálózat egy több száz ufóesetet tartalmazó archívumot hozott létre. Az archívum egyedülálló jellemzője, hogy kizárólag hazánkban rögzített, megtörtént eseteket gyűjtöttünk benne össze. Ezeknek az anyagoknak egy része - sajnos - nem hozható nyilvánosságra, ám a sikeres kutatás szempontjából felbecsülhetetlenek.De az archívum segítségével derült ki az is, hogy az egyik nemrégiben felderített esetünk - amely a "Kapcsolatfelvétel csúzlival" címmel jelent meg néhány hónapja a magazinban - ugyanezen a környéken játszódott. Külön érdekessége a két történetnek, hogy mindkét főszereplő életébe gyermekkorban kapcsolódtak be az idegenek, valamint az a tény is, hogy ők ketten megközelítőleg azonos korúak. - mondja Sós Tibor, a Hálózat vezetője .

Az Ufo-Controll helyszínelő csapata ezúttal a Dunántúl festői vidékén, Siklóstól nem messze fekvő Garé falucskába látogatott.
- Első élményem emléke egy kis, közeli falu patakjának partjához kapcsolódik. - kezdi az emlékek felidézését G. Nagy úr, az idős tanító.
- Gyermekkoromban, ha csak tehettem, oda jártam játszani. Egyik alkalommal - három éves voltam - megint ott foglalatoskodtam a parton, amikor hirtelen felbukkant előttem egy falépcső, amelynek négy foka volt. Ez szép lassan "úszott" a talaj felett mintegy ötven centivel. A lépcső fokain gyerekek ültek, mindegyiken három. Ahogy figyeltem, megláttam magam, ott szemben, a lépcső legfelső fokán. Hasonmásom csendesen üldögélt, én viszont torkom szakadtából ordítottam lent, hogy nem akarok ott maradni. Fel akartam kapaszkodni a lépcsőre, de egy, az alsó lépcsőfokon ülő lány rám szólt, hogy nem mehetek velük, és engem ez rettentően elkeserített. Tovább ordítottam, és egyre csak kapaszkodtam a lépcső szélébe, de ahogy haladt tovább, lecsúsztam róla. Sokáig feküdtem a parton sírva, a lépcső pedig eltűnt. Lehet, hogy különösen fog hangzani, de azóta egyfolytában olyan érzésem van, hogy akkor, ott valami nagyon fontos dolog történt. Édesanyámat is megkérdeztem később, s ő, vonakodva bár, de elismerte, hogy több változást is észrevett rajtam, amire nem volt magyarázat. G. Nagy úrnak mindössze két évet kellett várnia a következő találkozásig...
- Szokás szerint a pataknál játszottam, amikor hirtelen elkezdett szakadni az eső. Rettentően kíváncsi voltam, vajon mi történik abban a nagy üres árokban, ha teliszalad vízzel, így nem zavartatva a záportól, ott maradtam. Ültem a parton és néztem az árokban hömpölygő, sáros vizet, aztán egyik pillanatról a másikra a vízben találtam magam: fejjel beleestem. Máig emlékszem arra a halálfélelemre, amely elfogott, egyre csak próbáltam felnyomni magam a víz színe fölé, hogy levegőt vehessek, de az árok mély volt, másfél méter körüli, az alja csupa sáros iszap, csak azt markolásztam. Aztán egyszer csak valaki megragadta a lábamat és kirántott a vízből. A valaki egy ismeretlen férfi volt, tökéletesen száraz, tiszta, fekete öltönyben - szakadt az eső és minden csupa sár volt - és fekete, gömbölyű kalapban. A rémületem nagyon gyorsan elmúlt és a következő pillanatban már a kabát hajtókáján szikrázó, szivárványszínű bross kötötte le a figyelmemet: borzasztóan szerettem volna megszerezni. A férfi leguggolt mellém és elmagyarázta, hogy arra neki szüksége van, nem adhatja nekem, de néhány pillanatra a homlokomhoz fogja érinteni. Ez meg is történt, és én ezután elindultam haza. Mikor néhány lépés után megfordultam, jótevőm már nem volt sehol. Máig nem derült ki, akkor ki mentette meg az életemet.

- Tizenkét éves lehettem a következő élményem idején. Este volt, kukoricát fosztottunk az udvaron, lehettünk vagy harmincan. Ahogy ott dolgoztunk, a déli égbolton hirtelen megjelent egy fehér fény, ami kevéssel ezután ránk vetődött. Szemben ültem vele, belenéztem, de nem vakított. Körülnéztem, vajon mekkora ez a fénykör, de csak a csoportunkat fedte le, tovább nem terjedt. A fény rövid idő múlva visszahúzódott, helyette egy narancsszínű gömb bukkant fel, amely egy kicsivel nagyobbnak látszott, mint a telihold. Ez néhány pillanat múlva osztódni kezdett: azonos nagyságú, ám fele fényerővel rendelkező másik gömb vált ki belőle. A jelenség lassan elkezdett távolodni, mi pedig rohantunk a kert végébe, nehogy szem elől veszítsük. Rövidesen további gömbök jelentek meg. Nem sokkal ezután mind eltűnt. Ekkor kezdtem tudatosan foglakozni ezekkel a jelenségekkel. Ismét néhány év szünet következett, majd egy olyan esemény, amely könnyen végződhetett volna tragédiával.
- Az egyetlen, fizikai állapotomat is érintő eset egy szabadtéri rendezvény szünetében történt. A megvilágított területen kívül eső, félhomályos kertrészben két zöld fénypontra lettem figyelmes, majd úgy éreztem, hogy azonnal el kell indulnom hazafelé. Hogy miért, azt igazából nem tudtam, de egyfolytában az járt a fejemben, hogy ha nem teszek így, nem fogok átjutni a vasúti átjárón. Ott hagytam csapot-papot és elindultam. Hazáig egy eperfákkal szegélyezett földút vezetett, azon mentem végig. Félig öntudatlan állapotban gyalogoltam, s bár egyetlen korty ital sem volt bennem, néhány lépésenként elestem: a fejem nehéz volt, s a szó szoros értelmében előrerántott. Felkeltem, mentem néhány lépést, megint elestem. Így tettem meg a három kilométert. Hazaértem, lefeküdtem. A szüleim másnap vették észre, hogy valami nincs rendben: három napig nem tudtam megmozdulni, egyfajta tetszhalott állapotban feküdtem étlen-szomjan, nem volt ürítési késztetésem, még a szememet sem tudtam kinyitni. Viszont mindent hallottam, ami körülöttem zajlott. Végül három nap múlva megérkezett a nagyanyám, aki egy különös "szertartással" újra talpra állított. Soha nem magyarázta meg sem azt, hogy mi történt velem, sem azt, hogyan hozott vissza. Az idős tanító, annak ellenére, hogy harminc évig foglalkozott néprajzkutatással, egyetlen hasonló esetről sem hallott. Egy dologra azonban bízvást rádöbbenhetett: különös adottsága, melynek köszönhetően élete során számtalan megmagyarázatlan jelenségbe botlott, öröklött lehet. S az ezután következő események arra is ráébreszthették, hogy a titokzatos jelenségek valószínűleg végigkísérik az életét...

- Garéból indultam a szomszéd faluba apósomékhoz. Kerékpárral mentem, s mikor a rét melletti lejtőhöz értem, jól megtekertem, hogy nagyobb legyen a lendületem. Ahogy gurultam a lejtőről lefelé, valami furcsaságra lettem figyelmes: a réten, nem messze tőlem, a semmiből hirtelen három alak bukkant fel. Rendkívül fura társaság, leginkább egy szoborcsoporthoz hasonlítottak. Egy platinaszőke, rendkívül szép nő, egy tizenkét év körüli, gesztenyebarna hajú kislány, és egy kilenc év körüli, göndör hajú fiú. Egymással voltak elfoglalva, így egy ideig nem vettek észre, de mikor megpillantottak, azonnal elindultak az ellenkező irányba. S bár addig is különösnek tűntek, rendesen meglepődtem, mikor a rétet átszelő széles patakmedren egyszerűen átsuhantak. Ekkor jöttem rá, hogy bár lépkedni látszottak, tulajdonképpen a talaj felett siklottak. Annyira meglepődtem, hogy eszembe sem jutott utánuk menni, felültem a biciklire és elhajtottam.
Talán egy év telhetett el, mikor ismét találkoztam a titokzatos csoporttal. Ugyanott, csak most az út szélén "haladtak". Olyan közel mentem el mellettük, hogy megérinthettem volna őket, én ehelyett megálltam és rájuk szóltam, hogy beszélni szeretnék velük. Természetesen nem álltak meg, hanem egyből letértek az útról az erdő felé, ám a fiú valamiért lemaradt. Futottam, hogy elérjem, már majdnem beértem - kb. 8 méterre lehettem tőle - de a távolság csak nem fogyott közöttünk. A srác hátra-hátra nézett, és könnyedén tartotta a távolságot. Sehogyan sem értettem, ez hogyan lehetséges, míg észre nem vettem, hogy nem jár: siklott a talaj felett. A nő és a kislány közben megállt és távolabbról figyeltek bennünket. Én addigra már nagyon elfáradtam a kergetésben, így hát megálltam. A fiú beérte a többieket és mentek tovább az erdő felé. Többé nem láttam őket.

- Természetesen én is sokat hallottam a nagyszeműekről, ám sohasem találkozhattam velük: "látogatóim" vagy láthatatlanok voltak, vagy emberszerű lények. A legemlékezetesebb ilyen történetem 1991-ből származik.
Éppen az íróasztalomnál dolgoztam, az ajtó nyitva volt mellettem. Fél szemmel láttam, hogy az ablak előtt valami megmozdul, arra gondoltam, talán az egyik tanítványom keresett meg. Vártam, hogy kopogjon, vagy köszönjön, ám hiába, viszont az ajtó mellett megjelent egy alak. Nekitámaszkodott az ajtófélfának és csak nézett. Harminc év körüli férfi volt, kék szemű, vállig érő, göndör barna hajjal, fehér ingben és szürke nadrágban.
A meglepetés elvette a hangomat, úgy gondoltam, ha akar valamit, majd megmondja. Meg is mondta: jól leteremtett készülő regényem miatt. Máig sem jöttem rá, ki volt, és honnan tudta, min dolgozom, hiszen senkinek nem említettem... Megfordult, ki az ajtón, én meg utána, de mikor kiléptem a teraszra az teljesen üres volt, az udvar és az utca úgyszintén, sehol egy lélek. Titokzatos látogatóm eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Közismert tény, hogy az állatok - különösen a fejlett idegrendszerrel rendelkezők, mint a kutya vagy a macska - sokkal érzékenyebben reagálnak az idegenek jelenlétére, mint az ember. Különösen, ha szándékosan okoznak nekik fájdalmat...

- Egy este kimentem sétálni a kertbe, majd onnan a kert végétől kezdődő szántóföldre. Az egyik macska velem tartott. Ahogy mentünk az ösvényen, a macska elkezdett vadul fújni. Azt hittem, másik macskát lát, de egyet sem sikerült a közelben felfedezni, viszont az enyém csak nem akarta abbahagyni: felborzolta a szőrét és valamit egyértelműen támadott. Elindultunk visszafelé, ekkor előttem haladt. Ahogy a kert végébe értünk, a macska már hangosan, artikulátlanul nyávogott, de még mindig nem sikerült felfedeznem, mi baja lehet. Felgyorsítottam a lépteimet, utolértem és mellé léptem, és ekkor értettem meg hisztérikus viselkedése okát: a jobb combom hátsó részébe egy rendkívül erős fájdalom hasított, mintha egy kést vágtak volna bele. Ezt érezhette a macska is. G. Nagy úrnak élete során számtalan érdekes, megmagyarázhatatlan jelenségben volt része, ám nem esett abba az oly sokak által elkövetett hibába, hogy több jelentőséget próbál tulajdonítani az eseteknek, mint azok valóban érdemelnek. A nyitott gondolkodású, népszerű tanító természetesen nem kerülhette el, hogy munkahelyén, az iskolában is előkerüljön a téma: az ufók. Ám egyetlen, önmaga által felállított szabályt sohasem szegett meg: csak akkor beszélgetett a gyerekekkel ezekről a titokzatos jelenségekről, ha ők kérték ezt. S akkor sem ő beszélt, csak meghallgatott.
- Két emlékezetes esetem volt, ami a diákjaimhoz kapcsolódik. Az egyik főszereplője egy kis termetű, fizikailag fejletlen második osztályos kisfiú volt, aki gyakran nem tudta tartani a székletét és a vizeletét. A többiek sokat csúfolták emiatt. Visszahúzódó, csendes gyerek volt, szavát is alig lehetett hallani. Az egyik beszélgetési órán a közérdeklődésnek engedve az ufókról kezdtünk beszélgetni. Legnagyobb megdöbbenésemre az első jelentkező pontosan az a kisfiú volt, akitől addig talán három mondatot sem hallhattunk összefüggően. Elmesélte, hogy egy éjjel, miután az édesapja - aki aludt - hívását meghallva felkelt, majd egy piros szemű emberrel találkozott. A különös látogató beinvitálta egy, az udvarukon leeresztett ajtóval várakozó űrhajóba - ahol három másik, "alvó" egyént látott - majd valahová elvitték. A kérdésre - honnan tudta, hogy elindultak - azt válaszolta: onnan, hogy a padló nyomta a talpát alulról...
Hogy álom volt-e, vagy valóban megtörtént ez a találkozás, számomra lényegtelen volt: ennek a kisfiúnak soha többé nem voltak ürítési problémái, meggyógyult.
- A másik gyerek is hasonló korú volt, az ő történeteivel kapcsolatban a szülőket is megpróbáltam kifaggatni, de azt állították, hogy hallucinál. �? arról mesélt, hogy a szőlőhegyi pincéjükbe "beköltözött" egy plazmagömb. Az édesapja állítólag sikeresen kommunikált a gömbbel: " megegyeztek", hogy a feltett kérdésekre a különös vendég az "igent" függőleges mozgással, a "nemet" pedig vízszintessel jelzi. A férfi arra is megkérte, hogy gyógyítsa meg idős édesanyját, akinek ízületi problémái voltak és ez meg is történt. Megközelíteni azonban nem hagyta magát az objektum.
Nos, egy kommunikáló fénygömb emlegetése bőven elég lenne ahhoz, hogy valakinek kétségbe vonhassuk az elmeállapotát... ha nem lenne számtalan hasonló fantasztikus, ám kétségkívül hiteles elbeszélés az Ufo-Controll archívumában; gondoljunk csak pl. a szegeden, egy nyomozó otthonában több ízben felbukkanó, hasonló leírású és viselkedésű fénygömbre, amely a konyha sarkában jelent meg. Ezt a gömböt az egész család látta, és kommunikálni is tudtak vele. G. Nagy úr, az idős falusi tanító le sem tagadhatná, hogy az "idegen világ" szerelmese. Megjelent regényei, novellái mind azt bizonyítják, hogy az ufók, titokzatos, megmagyarázatlan jelenségek kutatása, megfigyelése immár a hivatásává vált. S azt, hogy akkor, sok évvel ezelőtt az idegenek jól választottak...