kezdőlap | Médiaajánló | ufó-esetek | információk | elérhetőség | 4D movie | támogatók | ufó képek, illusztrációk

Tanácstalanul

A "nagy" találkozás koreográfiáját lényegesen meghatározó szempont, hogy annak a kiválasztott személyen kívül lehetőleg minél kevesebb (szem) tanúja legyen. Ennek érdekében az idegenek igyekeznek olyan egyénekre "kivetni hálójukat", akik akár munkakörüknek köszönhetően, akár egyéb okokból gyakran vannak elszigetelődve embertársaiktól. Kevesebb a bonyodalom, kisebb a felfedeztetés veszélye. Meg aztán egy magányos szemtanú beszélhet, amiről akar; még ufókról is, legfeljebb elmekórtani esetnek nézik a kívülállók. Lényegesen nehezebb már olyasmit a szőnyeg alá söpörni, amit egyszerre többen láttak, éreztek, tapasztaltak; esetleg később olyanok is megerősítik, akiknek - ha hallucinációról, kitalációról lenne szó - elvileg fogalmuk sem lehetne ezekről a részletekről.

Az alábbi történetsorozat egy észak-magyarországi városkában vette kezdetét mintegy hat évvel ezelőtt, s zajlik még napjainkban is. Az öttagú család minden tagja elmondhatja magáról: egy vagy több alkalommal találkozott az ismeretlennel...
Angéla 29 éves, egy négy éves kisfiú édesanyja. A találkozások megviselték; talán érzékenyebben is reagál, mint az emberek többsége, hiszen ő már néhány órával az események előtt feszült, ideges, fél.

- Ha jól emlékszem, egy hat évvel ezelőtti éjszakán kezdődtek ezek a látogatások. Este fél tizenegy lehetett. Nem sokkal korábban mentek el az unokatestvéremék, akik nálunk vendégeskedtek. Bekapcsoltam a tévét, majd megágyaztam és lefeküdtem. Ahogy behunytam a szemem, hirtelen úgy éreztem, hogy valaki figyel. Annyira erős, határozott érzés volt, hogy kinyitottam a szemem. Körülnéztem, de sehol senkit nem láttam. Befordultam a fal felé, becsuktam a szemem, ám az érzés akkor sem szűnt meg, sőt, egy nagyon halk zúgó hang is párosult hozzá. Megpróbáltam kitalálni, hogy honnan jön, de nem sikerült rájönnöm. A szemhéjam mögött képek jelentek meg, nem sokkal később pedig füstszagot éreztem. Próbáltam elaludni, de valamire mindig felriadtam. Ekkor a végtagjaim zsibbadni kezdtek, ugyanakkor erős késztetést éreztem, hogy kimenjek - az ablakon keresztül. Mintha valamiféle erő húzott volna. Emlékszem, fel is térdeltem az ágyon, ám annyira megrémültem attól, amit tenni készültem, hogy felugrottam és kirohantam a szobából. Illetve csak akartam rohanni, ugyanis amikor az ajtóhoz értem, már alig engedelmeskedett a kezem és a lábam; elkezdtem tántorogni, mintha valami lefelé nyomott volna. Nagy nehezen sikerült átvergődnöm anyu szobájába és lerogytam mellé az ágyra.

Először tétováztam, hogy felébresszem-e, szégyelltem magam, gondoltam, úgysem hiszi el, ám akkor ismét rám tört a gyengeség, és a fejemben is erősödni kezdett a zúgás. Felkeltettem és megkértem, hogy jöjjön át a hozzám, mert nem tudok aludni. Visszajöttünk és lefeküdtünk, a dupla ágyon anyu kívülre, én pedig belülre. Kikapcsoltuk a tévét, és én szinte azonnal elaludtam. Nem emlékszem másra, csak arra, hogy reggel, mikor felébredtem, gyenge voltam és szédelegtem.
- Én akkor már aludtam a másik szobában. - emlékszik vissza az idős hölgy, Angéla édesanyja.
- Arra ébredtem, hogy a lányom kelteget. Nagyon zaklatott volt, arra kért, menjek át hozzá aludni, mert nagyon fél, úgy érzi, valami van a szobájában.

- Ahogy feküdtem, egyszer csak hallottam, megszólal: anyu, itt vannak az ufók. Szinte rögtön ezután elaludtam, de előtte annyit még láttam, hogy a szoba kék fényben úszik. A félig leeresztett redőny résein át az utca felől világított be, és a színe olyan volt, mint amit a pénzvizsgáló gép bocsát ki.
Másnap reggel Angi nagyon ki volt borulva, ezért nem szóltam semmit, láttam, anélkül is fél. Valamivel később átmentem a szomszédba, ahonnan a tejet hordjuk, és az egyik néni megszólított. Megkérdezte, hogy mi történt nálunk előző este, ugyanis amikor kiment az udvarra és átnézett hozzánk, látta, hogy kék fényben úszik az egész ház. Eltereltem a szót...
- Az ezt követő hónapokban gyakran előfordult, hogy este kirohantam a szobából, mert ismét úgy éreztem, hogy ott vannak. - folytatja Angéla a történtek felelevenítését.

- Ugyanazok a "tünetek" jelentkeztek: elkezdődött a zsibbadás, és ismét jött a késztetés, hogy az ablakhoz menjek. Erre azonban soha nem került sor; ahhoz túlságosan féltem. Azt hiszem, megpróbálták velem felvenni a kapcsolatot, de én erre teljesen alkalmatlan vagyok. Tulajdonképpen jól esik, hogy éppen rám esett a választásuk, s ez a gondolat sokszor erőt öntött már belém, mégis elutasítom őket. Egyszerűen annyira félek, hogy képtelen vagyok megvárni, amíg fizikai valójukban megjelennek előttem.

- Egyetlenegyszer azonban mégis sikerült az egyiket megpillantanom, igaz, akkor sem a szó hagyományos értelmében láttam. Akkor éjszaka a kisfiammal aludtam - sajnos egyedül már egy ideje nem merek - ő aludt a dupla ágyon belül, én pedig felé fordulva, az oldalamon, kívül. Hajnali két óra lehetett, mikor felébredtem, majd pár pillanat múlva rémülten éreztem, hogy valaki kitakar. A hátam el is kezdett fázni… Ekkor rövid időre elaludtam, majd ismét felébredtem, most arra, hogy valaki fogja a nyakamat. Megmozdulni nem tudtam, teljesen le voltam merevedve. A szemem csukva volt, és mégis láttam. Először egy arcot, szürkésfehéret, nagy szemekkel és egészen pici szájjal. Bár az arc nem mozdult, egészen biztos voltam benne, hogy mosolyog. Így utólag már számomra is furcsa kicsit, de akkor, azokat a vonásokat szemlélve, az volt az első gondolatom, hogy mennyire aranyos. Már eszembe sem jutott félni, annak ellenére, hogy tudtam, a fiamat nézi; meg sem fordult a fejemben, hogy bánthatja. A szemem csukva volt, de láttam magamat, amint próbálok megmozdulni; a nyakamat, ahol a kis lény ujjai meggyűrték a bőrt: rájöttem, azt látom, amire ő néz. Körülbelül három-négy perc telhetett el, majd hirtelen elaludtam. Amikor felébredtem, a takaró szépen el volt igazítva, és én éreztem, hogy a látogatóm már elment.
Néhány eseménytelen hónap után bebizonyosodott, hogy a B. családról korántsem feledkeztek meg az idegenek. Sőt...
- Azon a nevezetes szombat éjszakán a már jól ismert zsibbadásra ébredtem. Kényszerű mozdulatlanságban feküdtem, mégis jobb volt, mint általában, mert a szememet egy kicsit ki tudtam nyitni. Amikor a félig leeresztett redőnyre néztem, úgy tűnt, mintha valami lett volna előtte. Normális esetben az utcáról beszűrődik a lámpák fénye, ám az ablak előtt most csak egy sötét foltot láttam fény helyett. Elaludtam és csak másnap reggel ébredtem fel, abban a biztos tudatban, hogy megint történt valami.
Azt hiszem, sokan egyetértenek velem abban, hogy földönkívüliekkel találkozni általában eléggé megrázó élményt jelent. Éjszaka, a legszebb álmunkból felriadni arra, hogy egy idegen lény szobrozik az ágyunk mellett - esetleg éppen vizsgál, tapogat - miközben mi szívünk szerint - az esetek nagy többségében - legszívesebben ordítva menekülnénk, ám teljesen tehetetlenek vagyunk, ez talán a legsokkolóbb dolog, ami egy emberrel történhet. Még akkor is, ha amúgy szívesen vennénk, várjuk a látogatásukat, hiszen az ember álmából ébresztve talán a leglabilisabb lelkileg - egy egész napos feszültséghez még a reggel rossz periódusban csörgő vekker is elég. Ám ha létezik valami, ami jobban megrázhat egy édesanyát, mint a személyes "randevú", az kétségkívül az, ha apró gyermekétől értesül egy közös éjszakai eltérítés részleteiről...

... Vasárnap reggel Angéla éppen kilépni készült a szobából, amikor négy év körüli kisfia, Andris hirtelen meglepő kijelentéssel torpantotta meg:
- Anya, az éjjel itt voltak az űrhajós nénik és bácsik.
- Amikor ezt meghallottam, abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek forró vízzel. - emlékszik vissza a fiatalasszony.
- Visszaléptem, becsuktam a szobaajtót és leültem a gyerek mellé.
Az anyuka kérdéseire a négy éves kisfiú döbbenetes - és főként megmagyarázhatatlan - tájékozottsággal válaszolt.
- Az űrhajónak nem volt kipufogója (ez volt az első keresztkérdés) ellenben suhogó hangot bocsátott ki. - Andris a szájával próbálta a hallott hangot imitálni. Mikor az idegen lények megjelentek a szobában, még nagyon félt, ám később már nem, mert "nagyon aranyosak voltak". Nemsokára elhagyták a házat, majd beszálltak az űrhajóba, amely "az utca felőli ablak előtt lebegett a levegőben". Itt a fiamnak egy asztalra kellett feküdnie, ahol megvizsgálták. Én az égvilágon semmire nem emlékszem, de Andris állítja, hogy én is ott voltam, s rajtam is elvégezték a vizsgálatot. Többek között azt sem értettem, vajon ha annyira nem voltam magamnál, hogy semmire sem emlékszem, hogy kerültem vissza, ő azonban erre is logikus magyarázattal szolgált:
- "Úgy, hogy segítettek neked, és utána lepuffantál az ágyra." Az alig négy éves kisfiú nem hogy nem ijedt meg az idegenektől, még ő próbálta vigasztalni édesanyját, amikor az bevallotta neki, mennyire fél tőlük. - Elővettem egy könyvet, amelynek a hátsó borítóján egy emberi arc - az író fotója - volt, az elején pedig egy szürke ufonauta képe. Andris ezt korábban soha nem látta, hasonlót sem, mégis a két kép közül tétovázás nélkül kiválasztotta a "maszkos" űrhajós bácsit, azaz a kis idegen fotóját. Azon a héten többször kifaggattam, de mindig ugyanazt és ugyanúgy mondta el.
Vajon mennyi időnek kell eltelnie, míg ez a négy éves fiúcska - aki elhiszi, hogy az idegenek szeretnek bennünket, és eszében sincs riadozni tőlük - elfelejti a feltétlen bizalmat, és megtanul félni az ismeretlentől? Elkerülhetetlen, hogy gyermekeink szembesüljenek az általunk vallott és képviselt értékrenddel, ám egy dolgot sohasem szabad elfelejtenünk: leginkább a szűkebb s tágabb környezetükben látott viselkedésminták fogják meghatározni felnőtt személyiségüket. És körvonalazódik az eretnek ötlet: ahelyett, hogy tapasztalatokon és előítéleteken alapuló "bölcs" félelmeinket, fóbiáinkat rájuk testáljuk, talán inkább nekünk kellene ezt-azt megtanulnunk tőlük.
Andris kétségkívül különleges kisfiú. Bár még csak négy éves, máris tökéletesen elboldogul a házban található elektronikus eszközökkel - beleértve a számítógépet is. Ki tudja, milyen titkok rejtőznek múltjában, s jövőjében? Egy bizonyos: már születésének körülményei sem voltak mindennapiak...

- A terhességem komplikációmentes volt, többször voltam ellenőrzésen, ultrahangon, ahogy ilyenkor szokás. A szüléssel sem volt gond, egészen addig, míg az orvos meg nem állapította, hogy két méhlepény távozott belőlem. Ami ugye ikerterhességre utalt, ám baba csak egy volt.
Elkezdett kérdezgetni, mikor készült ultrahangvizsgálat, és hogy nem volt-e vetélésem? Nagyon megdöbbentem, ugyanis a korábbi vizsgálatok során sohasem merült fel, hogy esetleg két gyermek lehet. Ezt elmondtam az orvosnak is, aki a méhlepény fejlettsége alapján úgy ítélte meg, hogy az eltűnt magzat körülbelül 8-10 hetes lehetett.
Bevallom, abban a pillanatban megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy Andrisnak lehet "odakint" egy testvére...