kezdőlap | Médiaajánló | ufó-esetek | információk | elérhetőség | 4D movie | támogatók | ufó képek, illusztrációk

"Megtanultam, hogy nem mondhatom el mindenkinek"

Az ufókutatás egyik nagy igazsága, hogy a kutató szinte mindig akkor botlik bele egy-egy szenzációs beszámolóba, amikor nem is számít rá. Így jutott az Ufo-Controll Hálózat birtokába az alábbi történetfüzér is, melynek fÅ‘szereplÅ‘je egy gyomaendrÅ‘di fiatalember, K. Máté .
Amikor Sós Tibor azon az Å‘szi délutánon megérkezett a Galaktika Baráti Kör immár hagyományos, évente megrendezett összejövetelére, még nem sejtette, hogy szakmai szempontból nem csak a kutatók beszámolói gazdagítják majd ismereteit. Az idÅ‘ rövidsége miatt akkor csak a történet vázát - úgymond a jéghegy csúcsát, egy repülÅ‘ objektummal való találkozást - sikerült megbeszélniük a fiatal szemtanúval, ám rövid idÅ‘n belül rögzítésre került egy részletes interjú, amely több, addig ismeretlen, mozaikot tárt fel az ufókutatás számára.

- 2006. augusztus 8-án Békéscsabáról tartottam hazafelé vonattal. NézelÅ‘dtem az ablakból, velem szemben egy lány ült. A Gyoma határában lévÅ‘ temetÅ‘ melletti fás területhez érkeztünk, mikor hirtelen megpillantottam egy csészealjat, amint kibukkant a fák mögül. Akkora lehetett, mint egy nagyobb szoba. Hogy biztos legyek a dolgomban, meg is kérdeztem a lánytól, hogy szerinte mi az, és Å‘ azt válaszolta, hogy egy csészealj. Lassan, billegve emelkedett, semmiféle fényt nem bocsátott ki. Egyszer eltűnt, majd ismét megjelent kb. 5 méterrel arrébb. A lemenÅ‘ nap fénye kicsivel késÅ‘bb megvilágította az oldalát, így jól látszott, hogy egy fémes tárgyról van szó. Együtt csodáltuk mindaddig, míg el nem tűnt a szemünk elÅ‘l. KésÅ‘bb kiderült, ezt az objektumot többen is látták akkor városszerte.

Bár elÅ‘reugrottunk, most mégis fordítsuk vissza az idÅ‘ kerekét, és folytassuk a történteket a koronológia szabályai szerint, a legkorábbi élménytÅ‘l kezdve, amelynek idején fÅ‘hÅ‘sünk mindössze két éves volt.
- Tulajdonképpen a velem megtörtént események kezdetét 1986-ra tenném, bár elég kicsi voltam még, hogy határozott élményeim legyenek. Anyukám elmondásából tudom, hogy akkor költöztünk új házba, és a szüleim úgy döntöttek, legyen külön szobám. Két éves voltam, állítólag egyfolytában sírtam, nagyon féltem a sötétben. Hogy mitÅ‘l, azt konkrétan sosem tudtam - ugyanis ez az érzés végigkísérte egész gyermekkoromat -, de mindig úgy éreztem, hogy valaki vagy valami van ott. Anyukám a gyermeki fantázia termékeinek tulajdonította ezt a félelmet, és nem tulajdonított neki különösebb jelentÅ‘séget egészen addig, míg ezt a jövÅ‘beni események meg nem cáfolták.

Eltelt hét év, és a fiú 1993 egyik éjszakáján édesanyja hálószobájában, a kanapén tévézett, majd elszundított. Az anyuka a szoba másik, nagy ágyán aludt, majd hajnali egy óra tájt arra ébredt, hogy a helyiség fényárban úszik. Mivel az ablak elÅ‘tt az utcán egy villanypózna állt, elsÅ‘ gondolata az volt, talán az gyulladt ki, onnan a nagy fény, ám annak különös, elektromos tűzre nem jellemzÅ‘ színe hamar ráébresztette, hogy valami másról van szó. Az éles fehér ragyogás betöltötte az egész helyiséget. Mikor a hölgy tekintete a kanapéra siklott, látta, hogy az üres, fia nyomtalanul eltűnt onnan. A következÅ‘ emlékképe az, hogy ismét felébred, már sötét van, és Máté a kanapén fekszik.
Hogy mennyi idÅ‘ telt el a fény észlelése és az újbóli "felébredés" között, azt nem tudja. Történetét egészen 2002-ig senkinek nem mondta el (sokáig "mindössze" rossz álomként próbálta elkönyvelni) -, különösen fiának nem, hisz tartott attól, hogy lelkileg megviselné -, de miután Å‘ megosztotta vele saját élményeit, már nem látta további értelmét a titkolózásnak - és az is bizonyossá vált számára, hogy azon az éjjelen nem álmodott.

2002. december 12-én éjjel, hajnali egy óra tájt azonban sor került a "sorsfordító" találkozásra, amely mindkét érintettet meggyÅ‘zte arról, hogy végre szembe kell nézniük azzal: korántsem a gyermeki fantázia vagy álmok felelÅ‘sek a különös emlékekért.
- Családi házban laktunk, otthon aludtam a szobámban. - emlékszik vissza Máté az ominózus éjszaka történéseire. - Arra ébredtem, hogy nagyon furcsán érzem magam, mintha rosszul is lennék, de mégsem, és ki kell mennem a mellékhelyiségbe. Amikor visszaértem, lefeküdtem és leoltottam a lámpát. Nem tudtam azonnal elaludni. Egyszer csak elhatalmasodott rajtam egy különös, addig soha nem érzett zsibbadás. Vártam, hogy elmúljon, de csak nem szűnt, ezért elhatároztam, hogy megfordulok, ám meg sem tudtam mozdulni. Ekkor próbáltam szólni anyukámnak, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak tátogtam. A szobát a következÅ‘ pillanatban egy azúrkék színű, derengÅ‘ fény árasztotta el az ablak felÅ‘l...

Amely fény már nagyon sok beszámolóban felbukkant az elmúlt évek során, pl. egy nagyecsedi családnál, ahol hárman is - anyuka, felnÅ‘tt lánya, és a szomszédban lakó idÅ‘s asszony - megcsodálhattak.
A hölgy - nevezzük Évának - éjszaka a jól ismert "jelenlétérzés" miatt nem tud aludni, ezért hosszas tépelÅ‘dés után átmegy édesanyja szobájába. Az idÅ‘s asszony aggódva szemléli lánya sápadt arcát, szemmel látható rettegését.
- Azt mondta, hogy fél egyedül, mert úgy érzi, mintha valaki nézné, meg hangokat is hallott. Hívott át a másik szobába, könyörgött, hogy aludjak ott, mert nagyon fél. Végül átmentem vele s lefeküdtünk közösen a dupla ágyra. Kikapcsoltuk a televíziót, és próbáltunk aludni. Egyszer csak Éva megszólalt - de csak úgy félhangon, ezért alig értettem - "megint itt vannak". Én az oldalamon feküdtem, arccal az ablak irányába. Alighogy Éva jelzett, láttam, hogy az ablakon keresztül kékes, hideg fény áramlik be a szobába. Olyan volt, mint a pénzvizsgálók fénye. Ennek ellenére már nem tudtam semmit csinálni, mert én is elaludtam. Nem is történt akkor éjjel semmi, legalábbis én nem emlékszem rá.
Másnap hajnalban felkeltem, és átmentem a szomszédba tejért. A szomszédasszony azzal fogadott, hogy "mi volt nálatok az éjjel, mert hajnalban kék fényben úszott az egész házatok". Na, akkor ijedtem meg igazán. Évának sokáig el sem mertem mondani.

De felbukkant a fiú történetében a fénnyel kapcsolatban még egy érdekes aspektus, amely viszont néhány évvel korábban egy dorozsmai tanyán élÅ‘ idÅ‘s ember elbeszélésében is felbukkant:
- Tisztán emlékszem egy érdekes dologra a fénnyel kapcsolatban: csillámlott a levegÅ‘ben azokban a sávokban, ahol a leeresztett redÅ‘nyön hagyott keskeny rések átengedték a fényt. A szememet tudtam mozgatni, így láttam, hogy ez a fény a szoba minden pontján egyforma.
- mondja Máté, míg Józsi bácsi, az egyszerű tanyasi ember így emlékszik vissza találkozására a fantasztikus jelenséggel:
- Mint valami sárga köd, hömpölygött szét valami, ami szép lassan betöltötte az egész szobát. Mikor már a plafonig emelkedett, egyik pillanatról a másikra mintha berobbant volna, nappali világosság öntötte el az egész helyiséget. Mint mikor éppen lemegy a nap és még minden gyönyörű sárgás fényben úszik... Azzal a különbséggel, hogy a szoba legsötétebb zugában is egyforma világosság volt. Minden csak úgy csillogott, annak ellenére, hogy a fény forrása nem látszott.

De térjünk vissza a gyomaendrÅ‘di fiúhoz, aki nem tud mozdulni, szólni, csak fekszik tehetetlenül, kiszolgáltatva...
- Senkit nem láttam, viszont meghallottam a fejemben egy suttogáshoz hasonló hangot, amint azt mondja, hogy ne féljek, nem akarnak bántani, nem lesz semmi baj, csak egy pár kérdést fognak feltenni. A kérdésekre konkrétan már nem emlékszem, de arra igen, hogy voltak, amikre nem akartam, nem tudtam felelni, Å‘k azonban tudták a választ. Ekkorra kicsit megnyugodtam, de nagyon rossz érzés volt, hogy ott vannak, rossz volt a zsibbadás, és a tehetetlen kiszolgáltatottság. Elmondták, hogy ezt Å‘k csinálják, tudják, hogy számomra ez kellemetlen, de nyugodjak meg, nemsokára elmennek, és akkor ez az állapot is megszűnik. Végig éreztem, hogy az ágyam mellett állnak és többen vannak, majd azt is éreztem, mikor elmentek: szinte azonnal megszűnt a jelenlétérzés, viszont reggelig erÅ‘s, körülírhatatlan rosszullét gyötört.

A fiú ezután olyasmirÅ‘l kezd beszélni, amely még a legerÅ‘sebb idegrendszerű embert is borzongásra készteti, és ha átélt már effélét, erÅ‘s töprengésre: vajon nem tartozik-e öntudatlanul abba a bizonyos táborba maga is, amelybe a szemben ülÅ‘ szemtanú.
- Az a félelem, ami ilyenkor elönti az embert, annyira borzasztó, hogy igazán le sem lehet írni. Nem hasonlít semmiféle más, hétköznapi félelemhez, egyszerűen elmondhatatlan. Aki még nem élt át ilyesmit, annak hiába is magyaráznám.

S hogy mennyi igazság van abban, amit a félelemrÅ‘l mond, kiderül egy középkorú hölgy emlékeibÅ‘l is, aki szintén megtapasztalhatta ezt a halálfélelemnél is rosszabb érzést.
A gödi csapatpihenÅ‘ben dolgozott Ny. Lászlóné - Ica néni -, aki saját bevallása szerint kis híján belehalt ebbe a félelembe...
- Azon az éjjelen tizenegy óra után tértem nyugovóra az orvosi szobában. Nagyon keveset aludtam, mikor arra riadtam fel, hogy valaki néz. Megfordultam az ágyon és megdöbbenve pillantottam meg az ágy mellett azt a kis alakot...
Ica néni elÅ‘bb a fürdÅ‘szobába menekül be, majd lerohan a lépcsÅ‘n - ekkor hallja meg elÅ‘ször a fejében a hangot, amely figyelmezteti, hogy ne szóljon senkinek, ne csináljon balhét, úgysem hinne neki senki (mindezt szép magyar nyelven, a hölgy kedvenc "balhé" kifejezését felhasználva) - a portáshoz -, akinek természetesen egy szóval sem említi látogatóját. Kicsit leül, ám a kíváncsiság (vagy valami más?) arra készteti, hogy visszamenjen.
Valahogy meggyÅ‘zi magát, hogy csak egy rossz álom volt, felmegy és újra lefekszik. De a szoba közepérÅ‘l furcsa, erÅ‘s szuszogást hall, ezért felugrik és megint kimenekül a szobából, ám a hang visszahívja. És Å‘ visszafordul. Minden józan logikai megfontolást félretéve visszamegy, bekapcsolja a tévét, hogy elnyomja a testetlen szuszogást.
- KÅ‘vé meredve ültem és figyeltem, de nem láttam semmit. A szívem egyre hevesebben kalapált. Az idÅ‘ végtelennek tűnt, már éreztem, hogy teljesen elhagy az erÅ‘m és elájulok. VégsÅ‘ kétségbeesésemben rákiabáltam: "Légy szíves szólj hozzám, menj el, vagy csinálj valamit, hát nem látod, hogy meghalok a félelemtÅ‘l?!" Ekkor újra megszólalt a hang és tudatta velem, hogy nem mer semmit csinálni, mert attól fél, hogy ijedtemben szörnyethalok.
Ica néni Sós Tiborhoz intézett levelében így ír:
- A félelemnek ezt a formáját még eddigi életemben nem ismertem...

- Reggel anyukám észrevette, milyen sápadt vagyok, meg is kérdezte, hogy rosszul vagyok-e, vagy mi a baj. - folytatja Máté. - Elmeséltem neki, hogy az éjszaka mi történt, de Å‘ megint elterelte a szót a témáról, és elütötte azzal az egészet, hogy álmodtam. Én viszont biztos voltam benne, hogy amit átéltem, az megtörtént, mert még másnap is rossz érzések kavarogtak bennem.

Eltelt majdnem egy év, a fiú már kezdte elfelejteni a megrázó éjszakai kalandot, amikor ismét "látogatók érkeztek"...
- Egy kollégiumban laktam a szabadkígyósi kastélyban. Az épület mellett, amelyben a szoba volt, egy hatalmas erdÅ‘ van sportpályával, az egész terület ligetes. Szeptember 12-ének éjszakáján négyen voltunk a szobában, a többiek már aludtak, én még zenét hallgattam. Amolyan éber álom állapotban voltam, az alvás és az ébrenlét határán - késÅ‘bb el is mondták, hogy ezért tudtak kapcsolatba lépni velem, ugyanis ez az állapot a legmegfelelÅ‘bb a telepatikus kommunikációhoz. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a zenébe valamiféle karattyoló hang vegyül. Hirtelen ahhoz tudtam volna hasonlítani, mintha egy magnószalagot visszafelé kezdenének el lejátszan...

Ó igen. Megint egy momentum, amely már önmagában is felkeltheti a kutatók érdeklÅ‘dését: a hangok, amelyeket bár mindenki a saját szavaival és képességei szerint ír le, a lényege mindig ugyanaz: a szemtanúk gurgulázó, kvartyogó, mantyogó, motymorékoló hangokról számolnak be; volt, aki a kínaiak beszédéhez hasonlította. De - késÅ‘bbi tapasztalatok alapján mondhatjuk - a legtalálóbb talán B. József leírása, aki egy erdei tisztáson "futott bele" egy csoportnyi idegenbe, és késÅ‘bb így jellemezte a hangokat:
- Nagyon nehéz utánozni, de engem leginkább arra emlékeztetett, mintha egy galambpadláson lettem volna. Olyan gurgulázó, bugyborékoló hang volt, és ráadásul ezek a hangok magasan és mélyen váltakoztak.

De térjünk vissza a rövid kitérÅ‘ után a kollégiumi szobába, ahol Máté kivételével mindenki aludt, Å‘ viszont egyre kíváncsibb lett, mert a hang csak nem akart elhallgatni.
- Biztos, hogy amikor elÅ‘ször felültem, még nem vett észre az a három alak, aki a szobában tartózkodott. Bár a szobában sötét volt, az ablaktól nem messze kívül áll egy viszonylag erÅ‘s fényű lámpa, aminek a fénye mindig bevilágít. Most is szétáradt a helyiségben a kevéske fény, így szemügyre tudtam venni a látogatókat. Ketten egymással szemben álltak, "beszélgettek" - ez volt a karattyolás -, a harmadik külön volt tÅ‘lük, nézelÅ‘dött és mászkált. Nagyon furcsán járt, apró, gyors "léptekkel" haladt, viszont a teste szinte nem mozdult; ettÅ‘l olyan lett a mozgása, mintha suhant volna, pedig a talajon lépkedett, láttam a lábait is.
Kb. 150 cm magasak voltak, szürkék, véznák, nagy fejűek. Megfigyeltem, hogy bár a karattyolás folyamatos, a szájuk nem mozdul közben. Hirtelen megéreztem, hogy észrevettek. A jól ismert zsibbadás kezdett úrrá lenni rajtam és a fejemben megszólalt egy vékony, nagyon lágy nÅ‘i hang, amint suttogva a nevemen szólít, és amit senki általam ismert személy hangjához nem tudok hasonlítani. A hátam is megborzongott tÅ‘le, soha nem fogom elfelejteni. A következÅ‘ pillanatban a testem hátracsapódott az ágyon. A 2002-ben már érzett zsibbadás másodpercek alatt elhatalmasodott rajtam. Ekkor döbbentem rá, hogy egy évvel korábban is Å‘k voltak a látogatók. Meg is kérdeztem tÅ‘lük, hogy miért mindig én vagyok a kiszemelt, miért hozzám jönnek, mire azt válaszolták, hogy Å‘k tulajdonképpen nem engem keresnek, hanem egy Emanuel vagy Emanuela nevezetű illetÅ‘t, akirÅ‘l úgy tudják, hogy itt van a közelben, nem tudok-e róla valamit? Mondtam, hogy nem tudok segíteni.
Megkérdeztem tÅ‘lük, hogy Å‘k voltak-e nálam 2002-ben is, és nagyon furcsa választ kaptam: nem, mások voltak, bár közülük valók, de férfi egyedek. Ezután közölték, hogy Å‘k nÅ‘i egyedek. Közben nyugtatgattak, hogy ne féljek, nem fognak bántani, a többiek pedig alszanak, semmirÅ‘l nem fognak tudni. Nemsokára el fognak menni - itt egy "n" betűvel kezdÅ‘dÅ‘ nevet említettek, a bolygó neveként, ahonnan jöttek. Megkérdeztem tÅ‘lük, honnan tudják a nevemet, Å‘k pedig közölték, hogy "- mindent tudunk rólad, látjuk".
Rádöbbentem, hogy a szokásaimat, a tudatalattimtól kezdve az életem legapróbb részletéig mindent ismernek velem kapcsolatban. Peregtek az események a szemem elÅ‘tt, láttam magam gyermekként, ahol nevelkedtem, láttam magam játszani, és megdöbbentett a tudtat, hogy ezt mind Å‘k is tudják rólam. Iszonyú érzés volt. Mintha egy számítógép adatbázisából hívták volna le az információkat... Mindeközben a testem akarat nélküli bábfiguraként viselkedett: hol felültem, hol visszazuhantam a hátamra, mindezt anélkül, hogy bármiféle "beleszólásom" lett volna. �?k irányítottak, én önállóan teljesen mozgásképtelen voltam, csak a zsibbadást éreztem. Amikor felültettek, egyikükkel mindig szemkontaktusom volt, eközben hallottam a fejemben azt, amit éppen mondtak.

Sós Tibor, az Ufo Controll vezetÅ‘je szerint lehet, hogy ez korántsem véletlen. - 17 év helyszínelÅ‘ kutatómunka után - miután ez a mozzanat több hiteles beszámolóban is felbukkant már - okom van feltételezni, hogy a telepatikus kommunikációhoz bizonyos esetekben elengedhetetlen a szemkontaktus, vagy legalább is a minél közvetlenebb kapcsolat.

- Nem sokkal késÅ‘bb közölték, hogy hat másodperc múlva ez az egész meg fog szűnni. Elkezdtem visszaszámolni, és valóban akkor szűnt meg a blokkolt állapot, amikor mondták, egyik pillanatról a másikra. Gyorsan az ajtó felé kaptam a pillantásomat, és szerencsém volt, ugyanis a csukódó ajtóban még láthattam egy lábat eltűnni... Reggel keltek fel a többiek, és csak néztek, hogy mi történt velem, mert még akkor is csak ültem összekuporodva az ágyon és reszkettem. Persze, mikor elmondtam, mi történt, jót nevettek rajta.

- Körülbelül másfél hétig nem tudtam aludni, nagyon féltem. Amikor az események zajlottak, senkinek nem kívántam volna azt az érzést, annyira rossz volt, de ahogy telik az idÅ‘, mégis pozitív élményként értékelem a velem történteket.

Ekkor határoztam el, hogy ezután csak olyanoknak mondom el ezeket a történeteket, akik reálisabban látják. Szilárd meggyÅ‘zÅ‘désem, hogy az ilyesmiben az ember csak akkor képes maximálisan hinni, ha megtapasztalta. Lehet mondani, hogy elhiszem, lehet kételkedni, de igazán csak akkor fogja bárki elhinni, ha része lesz benne, de ilyen esetben ez már nem csak hit kérdése, ez ténnyé válik.

Fekete Annamária, Ufo-Controll, Szeged