kezdőlap | Médiaajánló | ufó-esetek | információk | elérhetőség | 4D movie | támogatók | ufó képek, illusztrációk

Megrémült házőrzők ...

Először csak egy suhanó valamit hallottam, és a fenyőfák felett megpillantottam egy acélszürke tárgyat. Az alja balra forgott, a teteje pedig visszafelé. Ahogy szaladtam, a tárgy úgy siklott utánam. Azt hitték, hazudok, azt mondták, részeg vagyok. A hőség úgy elöntött, hogy az szinte leírhatatlan. Többet nem akarok ilyennel találkozni!

Mondhatnánk azt is, hogy csak néhány címszó a tartalomból, és ez valóban így van. De ennél jóval többről van szó. Ebből a néhány mondattöredékből kiderül, hogy a szemtanú élete legmegrázóbb élményét mondja el nekünk. Egyszerű, őszinte és hiteles történet. Azon kevesek közül való, amiknek elbeszélőjét már nem érdekli, hogyha eszelősnek, vagy alkoholistának nézik, hiszen - már tudja, számára ezután nem hit kérdése az ufók létezése. Azok közé a szemtanúk közé tartozik, akik nem jelentkeznek önként, nem vágynak a nagy nyilvánosságra. A szavakat is nehezen formálja, ha újra az emlékek hatása alá kerül, és csak hosszas rábeszélés hatására nyílik meg. Amit elmond, az egyszerűségében, őszinteségében, hitelességében szinte megdöbbentő. Egy ilyen helyszínelés után az ember keserűen felsóhajt: hol vagy, most segíts, TUDOMÁNY!!!

Már az egész környék misztikus, mondhatnánk "hitchcocki", hiszen a domboldalakon, árokpartokon, ameddig a szem ellát, hangyavárak borítják a tájat. Több mint egy évtizede járom az országot, természetfilmeket is forgatok, de hazánkban még ilyennel nem találkoztam. A látványtól nem a táj szépségére, változatosságára asszociálok, inkább valami kórra, himlőre, rákfenére gondolok, mely megállíthatatlanul terjed. Vajon a nagyszeműeket érdekli-e ez a látvány? Ki tudja? Hiszen mint sok esetben, most is csak jó néhány év elteltével derült ki, hogy ezen a piciny, eldugott településen, melyet még a térképen is nehéz felkutatni, tiszteletüket tették.

- Többet nem akarok ilyennel találkozni! - mondta V. István, történetünk főhőse. De vajon miért, hiszen nagyon sokan odaadnák fele királyságukat egyetlen ilyen találkozásért. A megoldás kulcsa valószínűleg az ismeretlentől való félelem, és legyen akár megfigyelő ember, netán egy jól képzett őrző-védő kutyus, valószínűleg egyezik a véleményük, mint ahogy ez a következő kis történetből ki is derül.

- Késő esti vacsora után üldögéltem az ebédlőben, - kezdi mondandóját kimérten, közbe nagyokat sóhajtva V. István éjjeliőr - Rápillantottam az órámra, mindjárt 11, na, mondom, itt az idő a következő körsétára. Kiballagtam az udvarra, felcsatoltam az egyik kutyára a pórázt, igaz, hogy csak néhány mozdulat, de mire végeztem, addigra már a másik is ott termett mellettem, és elindultunk a kiskapu felé.
István átterelte a két hűséges kísérőt a szűk kapunyíláson, és elindultak a szokásos ellenőrző körútra. Azaz csak indultak volna, mert a két kutya nem nagyon akart menni. A fekete, amelyik vadsága miatt érdemelte ki a pórázt, egyre csak maga alá csapta a farkát (ami egyébként elég jellegzetes viselkedés a kutyák részéről, ha tartanak valamitől), és nem mozdult sehova. Sőt egyre csak dúródott István lába mellé, de olyannyira, hogy lépni sem lehetett tőle. A másik, egyébként nagytestű fehér, leginkább egy robosztus felépítésű kuvaszra emlékeztető örökmozgó házőrző, szintén csatlakozott hozzájuk, és a másik oldalról támasztotta meg kenyéradóját.
Ez annál is inkább szokatlan volt - István szerint -, mert a kiskapu kinyitása után általában az az első dolga, hogy egy rövid időre faképnél hagyja a gazdit, a környéket végigcserkészve ösztönösen elhelyezi a felségterület jelöléséhez szükséges szagmintákat. Nincs mese, az egyébként két, nagy tekintélyt parancsoló állat félt. Ilyennel még István nem találkozott. Nézett jobbra, balra, de nem látott semmit és senkit. Ezzel egyidőben viszont furcsa suhogó hangot hallott, mintha szélfuvallat lett volna, de igazából, mint mondta, pontosan nehéz lenne meghatározni, hogy milyen hang is lehetett.

- Rákiáltottam a kutyákra: Fogd meg! Mindegy, hogy mi az! Fogd meg! De az egyébként számukra kedvenc vezényszóra az állatok most nem mozdultak. Ekkor néztem ösztönösen a fejem fölé, és a látványtól azonnal kivert a veríték. Remegtek a lábaim, és iszonyú hőhullám öntött el. Majdnem teljesen a fejem felett kb. 20 méter magasan egy megközelítőleg 10 méter átmérőjű kör alakú, acélszürke tárgy lebegett, és közben lassan forgott. Az alja balra, a felsőrésze pedig ellentétes irányban. "- volt az." A suhogó hang forrása. A két forgó rész között egy álló rész volt sejthető, mint valami oldal palást, amin fényforrások világítottak. Azt nem tudnám megmondani, hogy hány, talán 5 vagy 6. Most úgy visszagondolva az volt a furcsa, hogy a fények villogtak, de nem azért, mert időnként elaludtak, hanem mert a lassan forgó részek időnként eltakarták.

Mikor idáig jutottam a történet meghallgatásában, azonnal "beugrott" az a balástyai tanyavilágban élő fiatalember esete, aki éjjel a kerti locsolót akarta arrébb rakni, és közben arra lett figyelmes, hogy a késői időpont ellenére a szomszéd telken, egészen közel a földhöz szokatlanul erős fények villognak. Először azt hitte, talán új kombájnt vett a szomszéd, de gyorsan rájött, hogy ez valami egészen más.

- Valami forgott körbe-körbe, és közben eltakarta a fényforrást. Nyitott, zárt, nyitott, zárt - mesélte élénken gesztikulálva a balástyai fiatalember.

Később az esetet kielemezve rá kellett jönnöm, nem ez az egyetlen azonosság a két történet között. Az ismeretlentől való félelem itt is szinte belemarkolt a zsigerekbe. Na de térjünk vissza Pogonyi pusztára.
A szemtanú azt nem tudta megmondani, hogy csupán a látvány okozta-e ezt a rosszullétet, vagy lehetett más oka is. Egy biztos, ezt elmondani szinte nem is lehet, ezt át kell élni. Az esetek többségében ilyenkor az első ösztönös emberi reakció a félelem, a menekülés. Most sem történt másképp.

- Elhajítottam a pórázt, szinte átgázoltam a két ledermedt kutyán, és rohantam a vasútállomás felé, hogy segítséget kérjek. Közben többször is a szemem sarkából visszapillantottam, és láttam, hogy ez a tárgy picit megdőlve elindul, szinte siklik a levegőben, úgy követ. Ekkor mintha a forgása gyorsabb lett volna.

István lélekszakadva rohant a közelben lévő vasútállomásra, és az ott szolgálatot teljesítő váltókezelőt kirángatva a szabadba, még egy rövid ideig meg tudta mutatni a különös látványt. Talán nem véletlen és eddigi eseteim között is ismerős a következő emberi reakció: "Nem akartam tovább dolgozni, haza akartam menni!"
A történettől teljesen kiborult éjjeliőr elkísértette magát a közelben lakó főnökéhez, majd egészségi állapotára hivatkozva kérte, hogy váltsák le és vigyék haza. István csak odahaza vette észre, hogy karórája pontban 23 órakor megállt, majd a lakásán nem sokkal később 75 perces késéssel újra elindult. Itt tenném hozzá, hogy az elemmel működő óra az esetet követően még több évig elemcsere nélkül is mutatta a pontos időt.

V. István családja bíztatására másnap jelentkezett a kazincbarcikai kórházban kivizsgálásra.

- Egy hétig feküdtem bent. Tetőtől talpig átvizsgáltak, de semmit nem találtak. A kórházban csak az előző napi gyengeségről, hőhullámról tettem említést, azt nem mertem elmondani, hogy mit láttam. Engem ne nézzenek hülyének.

A dolog érdekességéhez tartozik, hogy István váltótársa alig egy órával később pár méterrel arrébb ugyanazt a jelenséget látta. A hatás is ugyanaz volt, de őt egy másik városban szállították kórházba. A két éjjeliőr főnöke mindkét beosztottját meglátogatta, és kifaggatta a történtekről. Összegezvén a hallottakat, rá kellett döbbennie arra, hogy a két ember egymástól függetlenül, egyszerre ugyanúgy nem képzelődhetett, főleg nem lehetett rosszul.